Álmok

Valami balhé van, kb hatan vannak ellenem, de szerencsére George Clooney az ügyvédem, aki majdnem elintézi az ügyet, és én úgy nagyjából megúszom, bár én is kapok valami büntetést, meg akikkel az összetűzés volt, azok közül is az egyik két év börtönt kap, egy olyan börtönben, ahol a cellában csak négykézláb lehet közlekedni, mert alacsonyan van a plafon. Én meg csak állva végignézem azt a két évet, szóval azért valamivel jobban jártam.

Egy halott kutyát fúj le valaki poroltóval, és mondja, hogy ne hagyjuk itt, együk meg. A többi ember még talán el is vinné, de nem tetszik nekik, hogy lefújta poroltóval, pedig semmi nyoma nincs a kutyán. Én nem eszek húst, szóval nem érint a dolog, de azért sajnálnám otthagyni a húst, viszont nincs kedvem a belezéshez, nyúzáshoz, meg ha amúgy sem enné meg senki, akkor minek csináljam.

Egy autópálya mellett gyaloglunk, próbálok stoppolni, de nem sikerül. Szerencsére nem sokára beérünk egy városba. Az egyik sarkon van egy kis csoportosulás, és egy orvos jön, nyitott sportkocsival. Valakinek fel van szakadva a fejbőre egy pár centis részen, azt vizsgálja meg a doki, és mondja, hogy egy öltéssel rendbe lehet tenni. A furcsa az, hogy valami olyasmi a helyzet, hogy az orvos ellenőrzi, hogy ezzel a dologgal be szabad-e menni a kórházba, vagy nem. Mert ha nem szabadna ezzel kórházba menni, és mégis bemegy valaki, akkor megbűntetnek.

Egy ház udvarán vagyok a hugommal, és úgy tudom, hogy fogyasztott valamit, azt hiszem ekit, és érzem, mintha neki hatni kezdene, és én is látom, ahogy a kontúrok és a színek kiélesednek, és el is fekszek a térdig érő fűben, és ez jól esik. Aztán bemegyünk a házba, az ajtóban kérdezem tőle, hogy érez-e valamit, mondja, hogy nem igazán, de közben nevetgél, meg más hangon, mint a valóságban, de nem akarok erről vitatkozni, majd úgyis észreveszi magától is. A házban az ebédlőben ülünk, elég üres a szoba, csak egy régi fa asztal van, és levest kezdünk el enni. Hugom mondja, hogy izgatottnak érzi magát, meg kicsit zavarodottnak. Mondom neki, hogy ne foglalkozzon vele, ez normális, a dolgok így indulnak. Amúgy érzem, hogy azt érzi, amikor mondjuk az lsd hatni kezd. A mellettem ülő haveromhoz fordulok, és mondom neki, hogy már nekünk is fogyasztani kéne valamit, mert különben nagyon el fogunk távolodni egymástól, nem tudunk majd együtt leni az élményben. Két összetolt ágyon fekszünk, ott keresgéljük, hogy mit vegyünk be, de bejön egy nő, és ami nálunk van, az beesik a két ágy közé, közben meg mondja, de csak úgy mellékesen, hogy reméli, hogy nem drogozunk. Kimegy, és kiszedjük az ágyak közül, ami oda esett, két apró gömb alakú fehér tablettát találunk, de egy kis darab le van törve belőle, és azon gondolkozok, hogy ez már ilyen lehetett-e, vagy csak az eséstől tört le belőle egy kicsi?

Egy buszon ülök az ablak mellet, mellettem egy nagy darab srác ül, aki valamiért elég ijesztő, talán a kapcsolatai miatt, de szerencsére alszik. A másik sorban egy nő ül, és valamit magyaráz, de nem értem, nem tudom, mit akar. Fáradt vagyok, nem tudom, hogy mit keresek itt. Talán csak fellógtam a buszra és nincs jegyem, és a nő meg akarna bűntetni? Próbálok rá figyelni, és nagy nehezen összerakom, hogy kétszáz forintot akar tőlem, mert most egy kiránduláson vagyunk, valami tanfolyamot végeztünk el, és azt megyünk megünnepelni, és ennyi lenne az utazás ára. Hülyén nézek rá, ő meg mondja, hogy biztos fogyasztottam valamit, pedig nem. Próbál gúnyos, lenéző, stb lenni, de nem érdekel, nincs erőm meggyőzni arról, hogy nincs igaza. Azon gondolkozok, hogy most mi legyen, mert nem oda akarok menni, ahova ők mennek, és most állítsam meg a buszt, meg gyalogoljak vissza, várjak egy másikra, stb. Belenézek a táskámba, és találok egy fehér filmes dobozt, amibe a fényképezőgépek filmjét meg negatívját szokták rakni. Elég sok lsd, tabletta, meg kapszula van benne. Arra gondolok, hogy már nem szállok le a buszról, majd éjjel lsdzek, végül is a hely annyira nem számít, ott is tudok majd egyedül lenni. A busz elejében van egy csaj, adok neki egy kapszulát, aminek az egyik fele kék-fehér, a másik fele piros-fehér. Nem tudom, mi van benne, meg a csaj miért kéri, de amikor indulok vissza a helyemre, érzem, amit a csaj érez. A testérzetekkel, a test méreteinek változtatásával szórakozik, pl háromszor akkora test, öt méteres láb, ilyesmi. Azt hiszi, hogy csak azért vannak ezek az érzései, mert fáradt, de közben tudom, hogy nem, de nem szólok neki, nem akarom megijeszteni.

Ismét csak a félelem van, rossz előérzetek, baljóslatú jelek, miközben világok omlanak össze körülöttem, és a kristályos feketeségben a velem közös platformon utazókhoz fordulok segítségért. -Tisztában vagyok a múltammal. -mondja egyikük, és érzem, hogy ez fontos, hogy valami mély jelentése van, és frankó, hogy spirituális szinten tényleg rendben van a srác, viszont a kezdeti örömöm elveszi a felismerés, hogy ez csak a múlt, a múltról beszél, és akkor most mi lesz velünk, mi lesz a jövővel, hogyan fogunk kikeveredni innen, ebből a fekete örvényben hánykódó fából összetákolt tutajból?

Egy tengerparti kisvárosabn üldöztek minket, öt fekete öltönyös férfi keresett minket, de amit furcsállottam, hogyha elkapnak, akkor hogyan fognak elvinni minket, mert ugye az autó öt személyes, velünk együtt meg már heten lennénk. Mindig ilyen gyakorlati dolgokon akadok fenn. De egy kisebb utcába sikerült bemennünk, ahol már nyugalom volt. Amúgy én voltam Terence Hill, aki velem volt, az meg Bud Spencer, és egy nyereményjátékban akartunk részt venni, olyasmiben, ami a csokipapírok belsejében szokott lenni. Az első kétezer beküldő nyert volna, szóval azért igyekeztünk, hogy sikerüljön bejutnunk. Több körös volt ez a vetélkedő, a mostani feladvány az volt, hogy küldjünk be képet. Tétován álldogálltunk, nem tudtuk, milyen képet küldjünk be, és ekkor jött az a hatalmas felismerés, hogy hát nekünk van arcunk, meg minden, és akár magunkról is küldhetünk be képet, mert amúgy semmilyen kikötés nem volt. Be is küldtünk, bejutottunk. Egy nagy moziteremben volt a díjátadó. Ott voltak a mások által beküldött képek, papírdobozokban voltak, meg a plafonról lógtak le madzagokon. Ami érdekes volt, hogy mindegyik kép barnás-fehér színű volt, és mindegyiken indiánok voltak, szép fejdíszekben. Volt pár vicces kép is, az egyiken épp horgászott az indián, szépen kiöltözve, fejdíszben meg minden. Volt olyan, amelyik be volt keretezve, valami nagyon drága, értékes keretbe, de azt mindenki leszarta, mert úgyis a kép volt a lényeg. Egy nyílpuskával lőttük le a nyereményünket, ami egy madzagon lógott.

Kb hatvan óra ébrenélet után mentem el aludni, de sajnos korán fel kellett kelnem, ezért sok mindent nem álmodtam, amit azért sajnálok.

Raklapokon szemét volt, ezeket akartuk felrakni egy darus autóra, de előtte ki kellett venni a cementes zsákokat a szemétből valami miatt, azok "túl károsak" vagy mik lettek volna a szeméttelep számára, szóval a mi feladatunk az volt, hogy vegyük ki a jól összerakott szemétbálákból ezeket a zsákokat. Ennek nem örültem, mert ahhoz szét kellett pakolni, meg megint összerakni ezeket a bálákat, és elég sok munkának tűnt a dolog. Egyébként meg sietnünk is kellett valamiért, mert olyan illegális szerű dolgot csináltunk, valakinek a területéről vittük el ezeket, ami nem a miénk volt, vagy valami hasonló. Egy irodában voltunk, és ennek a hátsó bejárata nyílt arra a területre ahol a szemét volt. Jött is egy srác, aki gondolom el akart küldeni onnan minket, vagy valami balhét akart csinálni, de ahogy láttam hogy jön, egyszerűen becsuktam előtte az ajtót, és ráfordítottam azt a fordítós biztonsági zárat az ajtóra. Ütötte az üveget, hogy engedjük be, de épp csak rápillantottam, és továbbmentem, egyáltalán nem tudott rám ijeszteni, megérinteni, meghatni.

Egy utcai zöldségesnél válogattam, talán valami gyümölcsöt akartam venni, nem tudom pontosan, a történet eleje meg a vége elég zavaros.

A két álomban az volt a közös, hogy mindegyikben a színek olyan barnásak voltak, meg a fény is kevesebb volt. Olyan naplemente szerű színek voltak, a barna felé tolódva. A hangulatom is hasonló volt, nyugodt voltam, meg olyan leszarós hangulatom volt, hogy oké, megcsinálok mindent, nekem mindegy, nem érdekel, ne rajtam próbálgassátok a hatalmatokat, engem ezek a körök nem érdekelnek, nem kell legyözni.

Egy élelmiszerbolt előterében vagyok, és egy haverommal találkozok, aki talán nem is a haverom, csak hasonlít valakire, de mégis ismerjük egymást. Épp angliából jött vissza, és mutatja az ottani Tescos szatyrokat, hogy ezek mennyivel jobbak, nem szakadnak el olyan könnyen, mint az itteniek. Megnézem az egyiket, és tényleg más anyagból van, és jobbnak is tűnik, de mégis ugyanúgy nyúlik meg szakad szét, szóval ez sem jobb. Az előtérben kb hat masszázságy van, ahova épp most mennek a masszázst végző nők, és akinek van kedve, az odamehet, ingyenes, a bolt szolgáltatása ez. A haverom odamegy, meg a szüleim is ott vannak, de nekem nincs kedvem odamenni. Épp indulnék venni valamit, de egy csaj jön velem szembe, és azt mondja, hogy van itt egy elektrosokkoló gép is, ő onann jön, és nagyon jó. Olyan női magazinos stílusban mondja, kb most ez a divat, az új irány, stb. Azt mondja, hogy fantasztikus élmény, amikor a személyisége teljesen széthullik, és csak boldogság, és elégedettség, meg ilyesmi marad. És közben azért emlékszik a nevére, meg a címére, szóval annyira nem veszélyes dolog. Gúnyosan mondom neki, hogy az tényleg fontos, hogyha másra nem is, azért a nevére emlékezzen az ember. Aztán azon gondolkozok, hogy milyen lehet ez, és látom az idegsejteket, meg az idegpályákat, ahogy a sokk pillanatában elvesztik egymással a kapcsolatot, és valahogy tényleg szabadság van, meg minden, ahogy a csaj elmondta, de így mégis csak egy élvezeti dolognak látszik, nincs meg benne a valós korlátokon való tudatos átlépés. Egyébként nem tűnik veszélyesnek valami miatt, szóval nem a veszélyessége miatt nem szimpatikus, hanem ezért, kicsit csalásnak tűnik. Aztán az idegpályák képéből átcsúszok a szobámba, ahol a monitoron egy elég ijesztő bohóc képét látom, meg valami elég befordítós zene is szól, és érzem is, ahogy apránként kellemetlen érzések kezdenek elárasztani, és eszembe jut, hogy talán fogyasztotam valamit, és jobb lenne még most változtatni valamit, mielőtt eluralkodnak ezek az érzések, nehogy úgy járjak, mint egyszer. Arról a srácról próbálok keresni valamit, akivel a boltban találkoztam, próbálok rájönni, ki lehet, honnan ismerem. Egy dzsungelben látom a srácot, de csak állóképeken, fényképeken, épp egy szertartásra készülnek, arról vannak képek, egy kunyhót építenek, levelekből, meg fákból, meg egy kb hat méteres vascsövet ütnek le a földbe, amit igazán nem értek, minek olyan mélyre ütni, mert csak másfél méter áll ki belőle, persze biztos puha a talaj, és könnyen le tudják ütni, de akkor is. Egy sámán segítségével építkeznek, ő irányítja őket. A képek időrendben visszafelé mennek, szóval csak az építkezésről vannak képek. Van egy furcsa, faragott, két madárból álló kis szobor, amin a két madár valahogy egymásnak van támaszkodva, vagy mintha ölelnék egymást, de valahogy furcsán csavarodnak, ahogy igazi madarak nem tudnának. Ez a kis szobor több képen is feltűnik, de igazán nem értem a funkcióját, mert mintha csak úgy véletlenszerűen oda lenne rakva helyekre, csak lóg valahonann, vagy egy oszlopra van téve, de annál meg komolyabbnak látszik, mint hogy csak úgy odarakják valahova, de mégis fontos része a képnek.

Két helikopter visz egy hatalmas földdarabot, olyan, mint egy földsánc, és egy háborús területre viszik, ahova le is teszik, a saját területüket erősítik meg így, védik. Igazán nem tudok mihez viszonyítani, nem tudom, mekkora lehet, ahogy a levegőben viszik, de aztán észreveszek rajta egy tankot, ami egy kötélen lóg rajta, és így már tudok viszonyítani, kb 500 méter széles lehet, szóval elég nagy darab, jól bírják a helikopterek. Amikor a területre engedik, valahogy én is odakerülök, egy fa mögött bújok el, és ne mtudom, hogy mit csináljak, meg merre merjek elidnulni, mert itt háború lehet, úgyhogy csak várok. Egy kaotan jön egy kis úton, ami mellettem megy el, és félek, mert biztos vagyok benen, hogy észrevesz. Lehetséges menekülési tervekről kezdek gondolkozni, mi lenne jobb, támadni, futni, várni, stb, de aztán felébredek.

Mintha egy kilencvenes évek eleji techno buli videóját láttam volna, aztán én is oda kerültem, de csak az egyik sarokból figyeltem, hogy mi történik. Az emberek nagy részén neonzöld fényvisszaverős mellény volt, meg az öltözékük is kicsit más volt, mint ami mostanában megszokott, akkor biztos ez volt a divat. Amúgy a zene tetszett, olyan thunderdome szerű volt, de annál tisztább, komolyabb hangzása volt. Az kezdett el zavarni, hogy kb 16 év körüli lányok sikongattak egy csoportban, mintha egy híres valakit láttak volna, és rajongóként üdvözölnék, olyan kislányos idióta rajongás volt. A lányok egy cd lejátszóba betettek egy cd-t, és utána mind egyszerre kezdtek sikítani, majd kivették, meg megint betették, és egy számláló mutatta, mennyien sikítottak, kb 50-60 körül lehetett. Engem zavarni kezdett, mert nem hallottam tőlük a zenét, ezért odamentem, és mondtam nekik, ha a századik is sikítani kezd, akkor megölöm. És teljesen komolyan is gondoltam. Aztán csak mikor elfordultam tőlük, akkor jutott eszembe, hogy talán nem kellett volna kb 100 embernek beszólni, még baj lehet belőle, de különösebben nem érdekelt. Egy másik terembe, szobába mentem, ahol nézegettünk egy hifi tornyot vagy valami hasonlót, és azon nevettem, hogy milyen furcsa márkája van, mert négy szóból állt, és abból három szó g betűvel kezdődött, ami valamiért vicces volt. Csak a középső két szóra emlékszek, Golden Glider volt, a többit elfelejtettem (utánanéztem, a valóságban van-e valami hasonló dolog, de ezen a néven egy 70-es évekbeli képregény gonosz hősnőjének a nevét találtam, aki Flash ellensége vagy mi, de most olvastam csak róla először, véletlen lehet).

Egy mezőn voltunk, ahol a levegőben két vadászgép tartott bemutatót, pirosra voltak festve, előzgették egymást, meg minden, ahogy kell olyankor, én meg gondoltam, hogy ezek nem tudják, hogy bemutatókon történik a legtöbb baleset (ez amúgy nem biztos, hogy tényleg így van a valóságban)? És már az egyik fel is robbant, és a földnek csapódott, és csak azt reméltem, hogy a többiek is látták a balesetet, bár azt hiszem, kamerával is felvettem. A pilóta a lassításban látszott, hogy tudott katapultálni, de a gép roncsa nem messze volt tőlünk, és féltem, hogy felrobban, mert kicsit lángolt is, a tartálya meg tele volt üzemanyaggal. Egyébként egy kisbusz szerű fülkés autóban ültünk, onann néztük az eseményeket, és elővettem egy tűzoltó csövet, hogy majd azzal, onnan, ülő helyzetből eloltom a tüzet, de egy másik hasonló autó odaparkolt mellénk, és miattuk nem tudom eloltani a tüzet, de nem akarnak arrébb menni, balhézok velük.

Úgy láttam, mintha elektronmikroszkóppal néznék, egyébként meg tényleg apró dolgokat néztem, azt láttam, ahogy a gomba sejtjei kezdik beszőni, meghódítani a táptalajukat. Szóval egy talajon, kékes színben, kissé átlátszóan néhány egysejtűszerű, amőbaszerű lények mozgolódtak, plazmaszerű testük volt, némelyiknek nyúlványai voltak, pl több lábszerű valami, a másiknak több kéz, meg egyéb hasonló szervek, és mindegyikük különálló személyiség volt. Volt, amelyik kicsit lazább volt, napszemüveget viselt, talán volt, amelyik biciklizett, viccesek voltak. Mozgolódtak a barnás talajon, és a rajzfilmekbő megszokott módon, fürgén, "pörgő" lábbal mozgolódtak. Nem mozogtak túl gyorsan, de a lábuk pörgésével hódították meg, lakták be a területet, fehéren beszőtté kezdett válni, közben pedig, a mozgás miatt sürü párás lett a terület, és elkezdett bolyhosodni. Jól érezték magukat, és valahogy átéreztem, megértettem, hogy ők így élnek, ilyen az életterük, ezt szeretik, így érzik jól magukat.

Volt nálam egy tervrajz egy repülőgépről, amit én, vagy még valaki terveztünk. Olyan volt, mint ami a Balu kapitány kalandjaiban volt (nem tudom, hogy ez volt-e a címe), szemből volt rajzolva, négy propellerrel, meg egy nagyobb törzzsel. Annak ellenére, hogy megvolt a tervrajz, valamiért tudtuk, hogy nem repül, talán valamilyen fontosabb változó pontosabb értéke kellett volna hozzá, egy apró tervezési hiba kijavítása, vagy valami, ezért segítséget kértünk egy nagyon híres, komoly cégtől. A tervező és teszt részlegük felé haladtunk, fotocellás ajtókon mentünk keresztül, oda, ahova szinte senkit nem engednek be, de én velük mehettem. Mielőtt azonban odaértünk volna, az egyik ajtónál engem nem engedtek át, mert valamilyen adminisztrációs késedelem miatt még nincsenek teljesen rendben az irataim, és annak ellenére, hogy tudják, hogy ki vagyok, sajnos nem engedhetnek tovább, ezért el kellett mennem. Rájuk hagytam a dolgot, reméltem, hogy nélkülem is ki tudják javítani a hibát, és létrejön egy működő repülőgép, ami valahogy jelentős technikai felfedezésnek számított volna. Visszamentem a lakásomba, ahol voltunk páran, a tervező társaim lehettek, és valahogy megtudtuk, hogy a cég kijavította a hibát, és most már működne is a repülő, de nem adják vissza nekünk a terveket, megcsinálják ők maguk. Mérgesek lettünk, mert már ez volt a második alkalom (az is valami repülős dolog lehetett), hogy átvertek minket, és szidtuk magunkat, hogy akkor mégis miért megint hozzájuk mentünk segítséget kérni? Valamiért kimentem a lakás elé, a lépcsőházba, éppen két, kb 70 év körüli mamóka jött befelé. Én tovább mentem volna, de elkezdtek hozzám beszélni valamiről. Az egyikük szexuálisan eléggé be volt indulva, ajánlat jellegű dolgokat tett, közben a másik próbálta lebeszélni ezekről a dolgokról, meg mondani nekem, hogy hát a másikuk nem is úgy értette, meg csak viccel, stb, csitítgatta a másikat. Közben nem tudtam eldönteni, hogy a néni már születése óta kicsit bolond, és azért mond ilyeneket, vagy tényleg akar valamit, vagy ez a korral jár, és kezd kicsit szétesni. A tekintete mindenesetre kicsit furcsa volt, valami gátlástalan szexuális vágy látszott benne. Engem különösebben nem érdekelt, inkább szabadulni szerettem volna tőlük, mivel épp most lopták el a terveinket, ők meg ilyen dolgokkal fárasztanak, vártam, hogy takarodjanak már el, hadd tudjak tovább menni, mert amúgy is kicsit elállták az utat.

A városban egy motoros után mentem, aki egy robogóval ment, és jobbra lehajolt kicsit, és egy tekegolyót gurított el, menet közben, és így "tárcsázott", így lépett kapcsolatba valakivel, szóval nem a telefonját használta a híváshoz, hanem csak elgurította a golyót, és utána már tudtak is beszélni. Követtem, és egy aluljáróba ment, ami inkább egy sport létesítmény előtere, folyosója volt. A falon lógott egy olyan naptár, amit eddig csak rajzilmekben láttam, egy szám van rajta, a napi dátum, meg talán a nap neve. Vagyis két ilyen naptár lógott egy szegen, és egy másik, hasonló korú, kb hetven éves férfivel veszekedtek, hogy kié legyen előre akasztva. Ez a veszekedés talán inkább csak olyan vicces böllenkedés volt, annyira nem volt komoly, meg közben rájöttem, hogy jelenleg ők a világ legjobb tekései, és most lesz a világbajnokság döntője, szóval valószínű csak a show miatt csinálják ezt. Észre is vettem, hogy elég sok ember van körülöttünk, ott az előtérben, és most kezdődik egy előadás is, a megnyitó. Valami néptáncszerű dolognak indult, vagy annak gondoltam, mert általában olyasmivel szokták köszönteni a versenyzőket, de ez valahogy azért más volt, mint általában. Kb hatan lehettek, és az arcukat, vagy a szájukat "beszívták", vagy nem tudom, hogy mondjam, úgy enyhén nyitott szájjal a szájukat vagy pofazacskójukat beszívták a fogsoruk közé, ezt egyébként a valóságban is meg lehet csinálni, kicsit hülyén néz ki, viszont nem ez volt a legfurcsább, hanem az, hogy az izületeiket nem használták, hanem merev végtagokkal mozgolódtak, vonaglottak inkább, földön fetrengtek, meg páran feltápászkodva rángatóztak, és egy elég jó zene szólt, tetszett, viszont az a fajta volt, amit horrorfilmekben lehet hallani, és ha nem lennének mellé képek, akkor jól érezné magát az ember tőle, de képpel együtt meg fél. Szóval így zajlott ez az előadás, ami annak ellenére, hogy kicsit szokatlan volt, azért éreztem benne, hogy valahova tart, valaminek a kezdetét, elejét mutatják még csak be, és a végén minden jó lesz, helyére kerülnek a dolgok. Színpad nem volt, hanem csak úgy az egyik sarokban történt az előadás. Én mögöttük álltam, és mögöttem volt egy terem, ahol volt egy lejárat valahova, egy folyosóba, vagy alagútba, ahova talán lementem, kicsit zavaros ez a rész, furcsa érzéseim voltak. Aztán visszamentem a terembe, ahol az emberek voltak, meg az előadás még mindig tartott, és éreztem, hogy valami érzelmileg növekszik bennem, valami egyre inkább erősödik, de még nem tudom, mi az, még nincs formája, csak az erő van, meg hogy valami történni fog, mindjárt itt lesz. Olyasmi, mint trip közben, de valami sokkal baljóslatúbb dolog. Egy asztal szélén ott ült a hugom, és mondtam neki, hogy nagyon komoly dolgok történnek a másik teremben, a folyosó végén, a mélyben, ahová lementem. Erre azt mondta, hogy milyen folyosó, milyen másik terem? Nincs is másik terem, mondta, vagy talán inkább csak éreztem. De akkor hol voltam, meg mi volt ez, meg akkor az egész csak fantázia volt, vagy mi? Eléggé megijedtem, hogy az embereket, a másik termet, meg mindent csak odaképzeltem, és az egész nem is létezik. De akkor hol voltam, ha nem ott?

Ez egy régebbi álmomat írnám le. Valakivel visszamentem az időben, és a World Trade Center aljában lévő bárba mentünk be, ahol egy nagyon sűrű, lilás színű italt kértem, vagy kaptam, olyasmi volt mint a higany, valahogy egyszerre csúszott le, kb fél deci lehetett, és nagyon gyorsan elkezdett hatni, elnehezültem, lelassultam tőle, és közben meg arról beszélgettünk az utazó társammal, hogy mennyire durva, hogy most itt vagyunk, és pár óra múlva le fog omlani ez az épület, úgyhogy igyekezzünk is elmenni, mert nehogy elaldujak itt vagy valami, mert azért az elég nagy baki lenne, úgyhogy ki is mentünk az utcára, ahol már megnyugodtam, és felébredtem.

A Family Guyból ismert kutya, meg a csecsemő tekegolyókkal dobálták meg a rajzfilmbeli apjukat, de a gravitációnak, meg fizikai törvényeknek ellentmondó módon, mert az apjuk egy magasabb, dombszerű részen állt a játszótéren, egy betonfal mellett, előtte egy alagút volt, amin keresztül végül sikerült elmenekülnie. Szóval a tekegolyókat csak a földre ejtették, a lábuk mellé, és azok onnan kezdtek el gyorsulni a dombon felfelé, az egyik ki is döntötte a betonfalat, én meg szakadtam a nevetéstől, mert annyira szokatlan volt, ahogy a szokásos fizika helyett másképp viselkednek a tárgyak. Aztán azon az alagúton átjutva a Hupikék törpikék bevezető képsorai mentek, kis gombaházak voltak, de a színek sokkal jobbak voltak, fakó neonszínek, éles kontúrokkal. Azon nevettem, hogy mennyire beteg ember lehet, aki ezt a "videót" vagy képsorozatot kitalálta, összerakta. Aztán ahogy ment a mese bevezető része, egy majdnem háromszög alakú, lekerekített sarkú gomba kalapra lettem figyelmes, ami csak úgy tovább lebegett, követtem, és egy másik helyszínen, egy téren, egy emelvényen álló ember fejére szállt le, aki körül igazán nem tudom hogy mi volt, színek kavarogtak, meg kezdtem felébredni, mert próbáltam rájönni, hogy ezt ki csinálhatta, mert kellően beteges dolognak tűnt, szóval tetszett.

Ami a valósághoz kapcsolódik, az, hogy 1-2 hete láttam egy videót, onnan jöhetett a gravitáció furcsasága.

Ez volt az, érdemes megnézni: www.youtube.com/watch

Egy boltban sorban álltam, és valaki az új ötvenezer forintossal fizetett, a boltos el is fogadta, de én azért elvettem a pultról, és megnéztem, hogy tényleg igazi-e, nem csak valami hamis pénz, vagy minta, de benne volt a fémcsík, szóval igazinak tűnt. Egyébként Orbán Viktor volt az egyik oldalán, a másik oldalát sajnos már nem tudtam megnézni, mert későn jutott eszembe, mi lehet rajta, de addigra már visszaadtam a pénztárosnak. Arra gondoltam, hogy ezt minek vezették be, mert mire bekerül a forgalomba, már 1-2 év múlva lesz euró, szóval fölösleges volt, de hát ugye ez Magyarország, itt nem számít. Szóval dolgozott az ideg megint, fel is ébredtem.

A valósághoz annyi köze van ennek, hogy kb egy hónapja mondta valaki, hogy láttuk-e azt a vicces képet, pénzt, ami az 50.000 forintost ábrázolja, és Orbán Viktor van rajta.

Mivel ismét kevés álomport szórtak a szemembe az álommanók, ezért egy régebbi álmomat írnám le. Akkor még az iskolai drogellenes információk alapján képzeltem el, milyen a hallucináció.

Szóval egy vetélkedőben voltam, vagy memóriajátékban, ami olyan elven működött, mint a tv-ben a torpedó, hogy egy pillanatra megmutatták a megoldást, és utána eltakarták. Itt egy szobában voltam, és mondták, hogy nézzek körül, mert majd egy tárgyat kell megkeresni, és odavinni valahova. Amikor készen álltam, az egész szoba, minden berendezési tárggyal együtt átalakult valami teljesen más szobává, és mondták, hogy vigyem oda nekik a vázát. Tudtam, hogy hol volt a váza, meg hogy néz ki, de minden másképp nézett ki, és odavittem nekik három diónyi méretű, gyümölcsszerű lilás bogyót, ami a váza volt egyébként, mert valahol tudtam hogy az, de mégis furcsa volt, mert a kezemben is a bogyókat éreztem. Szóval furcsa érzés volt, hogy tudtam, hogy jót viszek oda, közben meg mégsem annak látszik, és mégis az. Bele is zavarodtam, fel is ébredtem.

Egy különös összetételű fémrúdról mondott információkat két fehér köpenyes tudós. Azt mondták, hogy ez az egy méteres rúd, egy óra, egy perc, és egy másodperc alatt egy méterre képes elmozdulni hosszirányban, mindenféle külső behatás nélkül. Nézegettem ezt a rudat, de valahogy átalakult egy méteres, hosszú kiwivé, és kinyitotta a száját, annak ellenére, hogy a kiwinek nem szokott szája lenne. Úgyhogy ez kicsit sok is volt, fel is ébredtem.

Növényekről szerettem volna megtudni dolgokat, ezért a gyógyszertárban érdeklődtem, ahol egy írónak az egyetemi jegyzeteiből odaadtak három füzetet. Órai jegyzetek voltak, meg ez ő saját megjegyzései, és nem is növénykeről szóltak, hanem fizikai dolgokról, arról, hogy van az anyagnak egy olyan szintje, amit Sztrádának nevezett, ahol nem érvényesül a gravitáció, ezért a fénynél is gyorsabban lehet haladni, szinte azonnal oda lehet érni bárhova. Kicsit kételkedtem ebben a dologban, de aztán valahogy elkezdtem elemelkedni a földtől, a bolygótól, és valahol magasan tényleg ott volt egy négysávos út, ahol nem volt gravítáció, és galaxisok között utazgattam, pillanatok alatt. Elég nagy leehtőséget láttam ebben a dologban, pl azonnali információ közlés, gyorsabb processzorok, stb.

A napokban jelentősebb, összefüggőbb álmom nem volt, csak néhány kisebb.

Az egyikben ismét a világot kellett megmenteni, Krisnával kellett volna találkozni, és megkérni, hogy tegyen valami szívességet. Egy kisebb csapattal mentünk, talán öten lehettünk, és mindegyikünk valamilyen módon fontos volt, szükség volt rá, hogy sikerrel járjunk. Oda is értünk egy ősi templomhoz, és az egyik útitárs mondta, hogy ide nem léphetnek be olyanok, akik füvet szívnak, vagy hasonló anyagokat fogyasztanak, mert az olyan tisztátalan dolog, vagy valami ilyesmi. Mondtam neki, hogy én nem szívok, viszont lelkiismereti okokból fontosnak éreztem megemlíteni, hogy más, hallucinogén szerekte fogyasztok, de azt meg nem szórakozásból csinálom, szóval szerintem ez így rendben van, bemehetek. A tekintetével próbált bűntudatot kelteni bennem, de nem sikerült neki, mert őszinte voltam, arra meg amúgy is nem sok mindent lehet mondani, meg egyébként is fontosabb dolgunk volt, mennünk kellett. Aztán felébredtem, mert felbosszantott ennek az utastársnak a kicsinyes viselkedése.

Az egyik étteremben, ami nem messze van attól, ahol lakom, az ablakból rálátok, a Debreceni diszkórazzia mintájára megrohanták a rendőrök, mindenkit kihajtottak az esőbe, teli szájjal, meg pólóban, éppen ki miben volt, én meg az ablakból néztem és örültem, hogy nem ott vagyok, mert biztos megfáztam volna az esőben. A rendőrök nem találtak semmit, nem is tudom, mit kerestek, úgyhogy az emberek visszamentek enni.

Az előzmények igazán nem is tudom, mik voltak, de a torkomból téptem ki szerintem oda nem illő dolgokat, álltam, egyik kezemben egy nyúlnak a mája volt, a másikban is valami belsőség, de azt nem ismertem fel, viszont éreztem a seb helyét a torkomban, meg hogy ezeket onnan szedtem ki. Belenéztem a tükörbe, kb 50 centi mélyen beleláttam a torkomba, próbáltam megnézni a sebet, de nem sikerült. Mondtam a szüleimnek, hogy jó lenne kimenni a kórházhoz, mert éreztem, hogy azért vérzik is a seb, erre húgom mondta, hogy persze, engem a legkisebb bajra már kórházba kell vinni, őt meg nem. Nem tudtam, hogy miért jön elő ezzel a dologgal, amikor most tényleg gondban voltam, féltem, hogy elvérzek, meg hogy még több dolgot kéne kitépni onnan.

A napokban különösebben érdekeset, vagy hosszabbat nem álmodtam, úgyhogy ezért nem írtam. Az egyik éjjel a Nyolcadik utas a halálból megismert alienekkel küzdöttem, már eléggé ideszoktak a földre, de szerencsére azok a még kezdeti stádiumban lévő, fehér, pókszerű kölyökalienek, meg a még náluk is fejletleneb, fiatalabb egyedeik, amik úgy néztek ki, mint valami fehér meztelencsigák, viszont nagyon gyorsan mozogtak, belőlük sikerült néhányat eltaposni, de úgy különösebben nem akartak támadni. Bementem egy vécébe, ahol büdös volt, ennek nagyon örültem, mert ha büdös van, akkor ott életnek is kell lennie, és voltak ott emberek is, igaz, hogy nagyon nagy kosz volt, de ilyen háború végi, világvége közeli, utáni világban nem is igazán számítottam jobbra. A vécéhasználók egyébként nagyon durván szétpiált, kb 50 éves kőműves segédmunkás típusú arcok voltak.

Tegnap éjjel egy városban 100 mérföld/órával száguldoztunk, szembe a forgalommal, lakott területen, mondtam, hogy ki akarok szállni, de haverom csak röhögött, és inkább gyorsított. Egy öregasszony kelt át előttünk az úton, húzta a csíkot, szó szerint, az egész alakja elmosódva megjelent mögötte, mint kb a Star Trek űrhajója, amikor térugrást hajt végre, olyasmi volt, csak kisebb ugrásokkal, inkább stroboszkópszerű megjelenéssel. Ő egyébként nem félt, én viszont igen, hogy elütjük, de szerrencséje volt mindeannyiunknak. Aztán odaértünk haverom esküvőjére, akinek egyébként már volt esküvője, szóval ne mértettem, hogy most minek még, egy, vagy hogy mi van?

Ma egyébként elég fáradt vagyok, szóval reménykedek egy mozgalmas éjszakában.

Egy parkolón mentem keresztül gyalog, ami úgy volt berendezve, mint egy osztályterem, padokkal, meg a padokban ültek is emberek, és éppen tanóra volt. Az órát Hemingway tartotta, az író, aki egy kb 35 éves, borostás, olaszos férfi volt. Próbáltam úgy átmenni közöttük, hogy ne zavarjam meg az órát, megvártam, amíg a tanár elballag mellettem, ilyesmi. Éppen vége is lett az órának, pár szót váltottam a tanárral, semmi különöset, csak úgy, természetes beszélgetés volt, aztán a többi diák is odajött, ők is kérdezgették, de mivel híres volt, ezért elkezdtek mindenféle sznob kérdéseket feltenni, okoskodni, úgyhogy ott is hagytam őket. Egy tengerpart melletti város parkolójába mentem ez után, ahol megszólított egy csaj, aki elég jól nézett ki, és mondta, hogy ő prosti, és most 50%-os akció van, de csak akkor, ha két lányt viszek el egyszerre, szóval kettőt kapok egy áráért. Elkezdtem vele sétálni, és mondta, hogy a barátnője is itt van valahol, de nem őt küldte, a Rusnyát, aki egyébként tényleg nem volt valami szép, hanem inkább ő jött, mert a másik csajt biztos azonnal elküldtem volna, így meg van esélyük. A két csaj már nem is foglalkoztatott, hanem azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen apró dolgokon múlik az élet, az élet eseményei, hogy a dolgok különböző megközelítése mennyire más eredményt tud adni, mert végül ugyanezt a két csajt kaptam volna meg, ha úgy döntök, de biztos, hogy teljesen más lett volna minden, ha a csúnya csaj jön oda először. Röviden úgy mondanám, hogy nem a cél határozza meg az utat, hanem az út határozza meg a célt.

Autót vezettem, egy nálam idősebb, macsós filmhős testem volt, és úgy tűnt, hogy egy bérgyilkos vagyok, a munkámmal valószínűleg már végeztem, és most igyekszek el az országból. A hátsó ülésen is ült egy férfi, aki egyébként hacker volt, és mindkettőnknek egyszerre esett le, hogy egymás ellenségei vagyunk, és fegyvert rántottunk, de mivel annyira egyszerre tettük ezt, hogy ha lövünk, akkor mindketten meghalunk, ezért inkább nem lőttünk. Egymás iránti tiszteletből átadtuk egymásnak a fegyvereinket, talán kíváncsiságból, hogy a másik mégis mivel dolgozik. Elég gagyi fegyvere volt, persze azt mondta, hogy egy desert eagle, de csak pár vasdarabból összehegesztett derékszögszerű, lötyögős valami volt, nehezen tudtam elképzelni, hogy ezzel lehet lőni. Aztán egy szántóföld mellett kiszálltunk az autóból, és kezdtek megjelenni az állami biztonsági szervekhez tartozó emberek, mert mi azért mindketten az alvilághoz tartoztunk, és el akartak kapni. Volt egy helikopter, amire többször rálőttem, de nem sikerült kárt tenni benne, úgyhogy elkezdtünk futni. Üldöztek minket, és aki mellénk ért, futva, ahelyett hogy ránk ugrott volna,vagy valami hasonló módon megállított volna, helyette inkább légi támogatást kért, mondta be a koordinátákat. Furcsállottam, hogy így hogyan tudnának lelőni minket, mert ha valami nagyobb robbanás, becsapódás lesz, akkor bennük is kár esik, ha meg valami kisebb, akkor meg azon a ponton már régen túl vagyok, ahova kérte, esetleg még arra gondoltam, hogy valami hálót lőnek ki ránk, és úgy állítanak meg. Egyre nehezebben ment a futás, az a tipikus álombeli bénultság volt, úgyhogy el is kaptak, de nem csináltak semmi balhét, mert azt mondták, hogy eleget szenvedtünk már ebben az egymás kergetésében, úgyhogy inkább menjen mindenki a maga dolgára, úgyhogy fel is ébredtem.

Egyébként ez egy visszatérő dolog, hogy fegyverekkel nem tudom megsebezni az ellenségeimet, hiába lövök rájuk, nem történik semmi. Mondjuk amikor egy megvadult vaddisznó rohant felém, arra is hiába lőttem rá, és csak úgy tudtam megmenekülni, hogy megállítottam az időt, és úgy tudtam elmenni onnan. Legalább az alternatív módszerek működnek :).

Mivel az éjjel nem sikerült egybefüggő történetet álmodnom, ezért egy kb tíz évvel ezelőtti álmomat írnám le.

A szakközépiskola focipályáján fociztunk, és a pálya mögött egy folyó folyt felfelé az égbe, a gravitációnak ellentmondva, meg partok nélkül, csak úgy a víz önmagában folyt felfelé. Elkezdtem úszni ebben a folyóban, és felkapaszkodtam egy piros bőrkanapéra, ami a vízben úszott, és már ült rajta valaki. Beszélgettem ezzel a valakivel, lényegtelen dolgokról, aztán egy idő után mondtam, hogy akkor visszamennék. Kérdezte tőlem, hogy: -Tudod, mennyi idő telt el amíg beszélgettünk? Több ezer év. A tested már régen elpusztult, nem érdemes visszamenned.

Úgy éreztem, hogy igaza van. Közben azt vettem észre, hogy mindent tudok, végtelen tudásom van, az összes tudás az enyém lett, úgyhogy már tényleg nincs miért visszamennem. Egyébként ez inkább csak egy érzés volt, nem kezdtem el tesztelgetni, hogy mit tudok tényleg, meg mit nem. Aztán valahogy kíváncsiságból mégis csak visszatértem a focipályához, de már csak test nélkül, láthatatlanul. Szomorú lettem, hogy már tényleg nincs ide miért visszajönnöm, nincs több dolog, amit meg kéne tudnom, fel kéne fedeznem. Sajnáltam, hogy ez történt, mert hiába van meg a tudás, ha azt nincs kivel megosztani, nincs kinek átadni, mert az úgy önmagában csak egy halott, értéktelen dolog.

Ez egy kicsit szomorúra sikerült, de majd legközelebb valami vidámabbat írok.

A ma éjszaka még furcsábbra sikerült az előzőnél. Az általános iskolai menza épületében voltunk, a fal kb egy méter magasan be volt vonva olyan barna, famintás műanyaggal laminált pozdorjalapokkal. Ezeken a lapokon mintákat, szövegeket, ábrákat láttam, de valahogyan rétegesen, mintha az eredeti kép kicsit előrébb lenne hozva, aztán egy következő réteg megint előrébb, szóval valahogy térbelien ismétlődött, mint egy vizuális visszhang, olyan volt. De valahogy nem láttam a lényegét, nem volt elég éles. A többiek is hasonló állapotban voltak, és mondták, hogy van ott egy vödör víz, próbáljam meg azzal lemosni, és majd jobb lesz. Igazán nem hittem nekik, de aztán ahogy egy hosszú nyelű, hengeres mosóval elkezdtem lemosni, a lefolyó habos víztől még egy réteg megjelent, és így már mintha kezdett volna tényleg összeállni valami, vagy csak a többiekkel éreztem közösnek magam, igazán nem tudom. Aztán letérdeltem egy aszfaltdarabhoz, ami hullámzott, úgy rendesen, nem csak síkban, hanem térben is, közben meg kicsit forgott is, majd lassan a „helyére” forgott, lecsillapodott a hullámzás, és csak ekkor jutott először eszembe, hogy azért talán nem lenne jó, ha így maradnék, a túlélési esélyeim eléggé lecsökkennének. Ez az észrevétel nem volt félelmetes, meg semmi negatív, inkább csak úgy megjegyeztem magamnak, hogy nem lenne jó, ha így maradnék.

Aztán valami családsegítőnek álltam, ki is mentem ahova küldtek, de ott az ágyban csak egy ronggyal kitömött, plüssszerű öregembert találtam, és igazán nem értettem, hogy most ez csak a teszt akart lenni, hogy még nem merik rám bízni az igazi embereket, vagy mi. Aztán a következő helyen már igazi embereket találtam. Egy elég lomos lakásba léptem be, ami csak egy nagy folyosószerű szobából állt. Valamiért rájöttem, hogy itt siketek élnek, és valahogy semmi hangot nem is hallottam akkor. Egy tükör előtt egy ötven év körüli nő készülődött, melltartóban volt, valahogy próbáltam neki szólni, vagy jelezni messziről, hogy itt vagyok, de mivel nem hallott, csak reméltem, hogy valahogy észrevesz, és nem fog megijedni, meg nem fogja azt hinni, hogy végig a mellét néztem. Egyébként tényleg nem azt néztem, illetlenségnek éreztem volna. Aztán valahogy észrevett, már biztos várt rám, hogy ellássam őket vagy valami. Azt vettem észre, hogy ott van egy férfi is, talán a férje, egy alacsony, vékony, sárgás bőrű, dohányos, alkoholista valakinek nézett ki. Aztán punk zenét hallottam egy földön lévő magnóból, és itt össze is zavarodtam, nem értettem, hogy ha nem hallanak, akkor miért kell nekik zene, vagy ha meg hallanak, akkor meg én minek vagyok itt, szóval felébredtem.

Vonatról szálltunk le, és emberek jöttek szembe, kutyákat vezetve, úgyhogy rájöttem, hogy biztos egy kutyakiállításról jönnek, ami itt lehet, egy közeli iskolában. Oda is mentem, és ahogy mentem le a lépcsőn, a falra kutyák képei voltak kiragasztva, meg más furcsa állatoké is. Az aula részében néhány öltönyös öreg nagyon osztotta egymást, próbáltak egymásénál hozzáértőbb dolgokat mondani az állatokról, úgyhogy el is gondolkoztam, hogy mi a francot keresek itt. Aztán Ákost láttam (a Bonanza Banzai-ost), ahogy zöld katonaruhában, pelyhedző bajusszal énekel valamit, valami téren, vicces volt, szóval nevettem is. Videóról, vagy tv-ből ment talán, nem tudom. Ott az aulában valahogy bekeveredtem az egyik terembe, ahol éppen egy Jobbikos gyűlés volt, elég sokan voltak, mind egyenruhában. Épp az egyik tagjuk halt meg, talán miatta gyűltek össze, ezért a vezetőjük, aki mellettem állt, azt mondta, hogy énekeljünk el érte egy dalt. Volt egy daloskönyvük is, amibe az egyik mellettem lévő tag éppen verset írt, vagy másolt, vagy talán vizsgázott. Szóval a kapitány felszólított mindenkit, főleg engem, hogy akkor énekeljünk valamit a halott bajtársukért. Hát nem szoktam énekelni, de odapillantottam az egyik daloskönyvbe, és elég könnyű ének lett volna, csak a halott nevét kellett volna sokszor elismételni, szóval gondoltam, hogy most az egyszer kivételt teszek, és velük énekelek, a szöveg is könnyű, meg a halott is megérdemel ennyit. Már belekezdtünk volna az énekbe, amikor a teremben lévők fele azt mondta, hogy a megemlékezés előtt még kimennének wc-re. Ki is mentek, amit elég bunkóságnak tartottam, csak öt percet kellett volna várniuk, de aztán eszembe jutott, hogy ott van a halott a wc-ben, biztos azt akarják megnézni, mert nem láttak még olyant. Addig mi a teremben elkezdtünk beszélgetni, és az egyik munkatársam azt mondta, hogyha kiszedik a halott szemét (persze mivel babonás, ezért a megfelelő előzetes rituálékat el kell végezni), és a szemében egy fekete pontot találnak, akkor biztos, hogy a sörtől halt meg. Aztán felébredtem.

Az első álomblokk felhívta a figyelmemet arra, hogy fontosak az érzékszervek, mert ezeken keresztül is alakulnak ki a csoportok, közösségek, meg tényleg nagyon rossz lehet valamitől megfosztottan élni.

Sziasztok!

Gondoltam indítok egy blogot az álmaimról, mert szerintem kicsit furcsákat álmodok, és lehet, hogy másnak is érdekes lehet, meg ezzel legalább eltöltenék egy kis időt, kíváncsi vagyok, hogy ha esetleg később visszaolvasom, akkor látnék-e valami nagyobb összefüggést, változást, ilyesmit. Amúgy nem szoktam felírni az álmaimat, a jobbakat meg szoktam jegyezni, de szerintem érdekes lenne így egymás után látni őket, a kevésbé lényegeseket is.

Mivel tegnap jött az ötlet, hogy leírjam ezeket a dolgokat, ezért a tegnapi álommal kezdeném.

Valahogy két külön dimenzióban kezdődtek az események, az egész univerzum jövője volt a tét, és döntenem kellett, hogy melyik oldalra állok. Éppen istennel találkoztam, az ő ajánlatát hallgattam meg, vagyis nem beszéltünk, inkább csak energiagömbök lógtak a kezéből, nyakláncszerűen, szóval tudtam, hogy van hatalma ahhoz, hogy létrehozzon dolgokat, és úgy éreztem, hogy ezt jóra használná, szóval mellette döntöttem, a gonosz valahogy meg sem jelent, pedig most így utólag kíváncsi lettem volna rá is. Aztán már intett is, hogy ha már döntöttem, akkor menjek is az anyagi világba, mert már elkezdődtek a dolgok, nem sok idő van, folyik a verseny, hogy kié lesz a világ. Visszamentem a saját világomba, egy teremben voltam, ahol épp ledőlt egy nagy, magas kőszobor, a szobor egyébként egyszerre ábrázolta a jót és a rosszat, a jobb oldala volt a jó, a bal oldala pedig a rossz. Szóval eldőlt ez a szobor, ketté vált, és a jobb oldala élővé vált, és ez az élő, kb öt méteres lény vonszolni kezdte magát. Nem tudtam pontosan, hogy ez most maga az isten lenne, vagy egy újabb Jézus, aki majd megváltja a világot, de tudtam, hogy segítenem kell neki, valahova nem messze kellene eljutnia, hogy visszanyerje az erejét, megerősödjön, még mielőtt a másik oldal megelőzne. Ahogy vonszolta magát, megjelent egy meztelen emberi test mögötte, amit ő teremtett, de ez tényleg csak egy test volt, mert nem volt benne lélek, még nem volt elég ereje ahhoz, hogy tényleg tudjon teremteni. Aztán valahogy elég nagy volt a feszültség, nagy volt a nyomás rajtam, azért mégis csak az egész világ jövője múlott rajtam, érezni lehetett ezeket a baljóslatú, sötét hullámokat, úgyhogy át is csúsztam a következő álomba, ahol nevetve kezdtem el mesélni, hogy az előbb mennyire durvát álmodtam, istenről, meg mindenről.

Egy olyan helyen voltam, ami olyan, mint egy téglából kirakott pince, ennek a hátsó falán volt egy kis beugró, egy kis kör alakú ablakkal, itt ültem, kb 5 méter magasban, és onnan nézelődtem. Úgy láttam, hogy ez egy vidámpark, és ez a vidámpark belső területén volt, és innen ráláttam a bejáratra. A dolgozók gólyalábakon jártak, ami elég jól nézett ki, meg a ruhájuk is szép volt, vastag szövetruhák voltak, még valami régebbi idők stílusában, hangulatos volt. Az egyiknél úgy láttam, mintha négy melle lenne, de ahogy jobban figyeltem, észrevettem, hogy csak egy kendő van a nyakában, ami furcsán fodrozódott. Aztán arra lettem figyelmes, hogy két gólyalábas dolgozó egy csajt dobál egymásnak, csak úgy játékból, ami a csajnak is tetszett. Kicsit csodálkoztam, hogy semmi biztosító kötél nincs rajta, vagy valami, szóval elég bátornak tűnt. Aztán fogták ezt a csajt, és odahajították mellém. Azt nem tudom, hogy a mellettem lévő lyukon akarták-e átdobni, mert azon biztos nem fért volna át, vagy csak mellém akarták dobni, mondjuk odafért volna, volt elég hely. A csaj túl gyorsan repült, úgyhogy visszapattant, és leesett a földre, valamije el is tört, talán a lába. Gondoltam mindjárt jönnek a biztonságiak, orvosok, mentők, rendőrök, de nem történt semmi. Kicsit aggódtam, hogy esetleg miattam történt a dolog, miattam nem tudott idekapaszkodni, de nem ezt éreztem a bajnak, rájöttem, hogy nem miattam történt, és a gólyalábasokat sem zavarta egyáltalán, hogy valami baja lett, szóval nyugi volt. Valahogy átbújtam ezen a kör alakú ablakon, és felébredtem.

Igazán nem tudom, hogy ezeknek van-e valami tanulsága, talán inkább csak annyi, hogy magamra ismerek bennük. Még mindig úgy látom a dolgokat, a „rendes” világban, mint a második álmomban, meg mint gyerekkoromban, hogy nincs súlya a dolgoknak, az első negyed vagy fél másodpercben minden súlytalan, csak az esemény van önmagában, múlt, jövő, meg szabályok, szokások nélkül, addig még minden vicces, ártatlan.