Mivel az éjjel nem sikerült egybefüggő történetet álmodnom, ezért egy kb tíz évvel ezelőtti álmomat írnám le.
A szakközépiskola focipályáján fociztunk, és a pálya mögött egy folyó folyt felfelé az égbe, a gravitációnak ellentmondva, meg partok nélkül, csak úgy a víz önmagában folyt felfelé. Elkezdtem úszni ebben a folyóban, és felkapaszkodtam egy piros bőrkanapéra, ami a vízben úszott, és már ült rajta valaki. Beszélgettem ezzel a valakivel, lényegtelen dolgokról, aztán egy idő után mondtam, hogy akkor visszamennék. Kérdezte tőlem, hogy: -Tudod, mennyi idő telt el amíg beszélgettünk? Több ezer év. A tested már régen elpusztult, nem érdemes visszamenned.
Úgy éreztem, hogy igaza van. Közben azt vettem észre, hogy mindent tudok, végtelen tudásom van, az összes tudás az enyém lett, úgyhogy már tényleg nincs miért visszamennem. Egyébként ez inkább csak egy érzés volt, nem kezdtem el tesztelgetni, hogy mit tudok tényleg, meg mit nem. Aztán valahogy kíváncsiságból mégis csak visszatértem a focipályához, de már csak test nélkül, láthatatlanul. Szomorú lettem, hogy már tényleg nincs ide miért visszajönnöm, nincs több dolog, amit meg kéne tudnom, fel kéne fedeznem. Sajnáltam, hogy ez történt, mert hiába van meg a tudás, ha azt nincs kivel megosztani, nincs kinek átadni, mert az úgy önmagában csak egy halott, értéktelen dolog.
Ez egy kicsit szomorúra sikerült, de majd legközelebb valami vidámabbat írok.
