Egyik barátommal egy közeli városba megyünk át autóval, ahol az osztálytalálkozónk lesz, vagy valami hasonló esemény. Kb hatan egy üres, garázsszerű teremben vagyunk, aminek az alja földes, és egy fiatal házaspár a földön lévő repedés előtt ül, ami vöröses-sárgás színű. Azt mondják, mikor felszántották ezt a részt, akkor a csecsemőjük a gép alá került, és darabokra vágta, ettől piros, véres a föld. Képet is mutatnak róla, a gyerek tényleg három darabban van, mellkas meg has körül van felszelve. Sokkal ijesztőbb képre számítottam, de valahogy nem tűnik annak. Az egyik srácot mégis megijeszti, majdnem elsírja magát, ezért megölelem, ha akar sírjon, vagy nyugodjon meg. Eszembe jut a Harcosok klubja ide vágó jelenete is. Próbálok belemennni abba az érzésbe, hogy milyen lenne, ha engem vágna szét a gép, milyen lehet meghalni, milyen, amikor a test ismét anyaggá válik, de igazán nem tudok belemenni ezekbe az érzésekbe, nem érzek semmit. Kimegyünk az épület elé, ami egy erdő szélén van, felülök egy asztalra, és nézem az erdőt, ami teljesen lila, a fák, növények lilák, és nagyon éles kontúrjuk van, és nagyon szép. Innen egy másik épülethez akarunk eljutni. Az út egyik oldalán házak vannak, a másikon pedig az erdő, ahonnan hiénák jönnek elő. Nagyon sokan vannak, talán százan, és jönnek felénk. A ház messze van, ahova mennénk, és a hiénák előbb ideérnek, mint mi elérnénk a házat. Biztos vagyok benne, hogy meg fogunk halni, megesznek minket. Azért próbálok a fal mellett menni, hogy aki mellettem van, azt vigyék el először, bár nem mintha sokat számítana. Azon kezdek el gondolkozni, hogy milyen lehetőségek vannak a menekülésre. Van mondjuk az evolúciós út, hogy egyre kisebbé válok, végül akkorává, mint egy bolha, és így már én lennék előnyben ezekkel az állatokkal szemben. Közben össze is megyek pár centisre, de ez inkább csak ötlet, hosszú távú dolog lenne, szóval visszanyerem az eredeti méretemet. Az állatok már odaértek hozzánk, pár méterre vannak csak, és mondom nekik, határozottan, hogy nem fogtok megtámadni minket. Mellettem egy elég nagy kutyaszerű, rövid, szürke szőrű, izmos állat áll. Az egyetlen esélyem a túlélésre, ha valahogy legyőzöm. Felülök a hátára, és két oldalt megfogom a nyakát, és próbálom úgy fogni, hogy ne tudjon megharapni. Próbál kiszabadulni, meg megharapni, de valahogy az akaratommal sikerül legyőzni, és megszelidül, és a kutyán "lovagolva" megyek be az épületbe, ahova indultunk, ami egy bunkernek tűnik. A bent lévő emberek ide menekültek, nem mernek kimenni az állatok miatt. Kb húszan vagyunk itt. Kanapékon ülnek, meg asztalokon, székeken. A lila erdőről kezdek el nekik mesélni, amit álmodtam, de abbahagyom mert nem tudom, hogy érdekli-e őket az álmom, mert úgy nem tudom átadni szavakon keresztül, ahogy pontosan volt. A mellettem ülő srác azt mondja, hogy neki is voltak érdekes álmai, például az, amikor a nagyapjával ment el egy techno partyba. A többiek arról kezdenek el beszélni, hogy én miért vagyok olyan, mint egy állat. Azt mondják, azért, mert amikor egyszer belementem a hóba, és csupa hó lett a biciklim, akkor ahelyett, hogy a havat kézzel söpörtem volna le róla, inkább a földhöz csapkodtam a biciklit. Nem emlékszek erre az esetre, de biztos igazuk volt. Meg azt mondják, hogy a biciklim is eléggé le van pattanva. Mondom nekik, hogy lehet, hogy nem a legújabb, de engem ezek a civilizációs baromságok nem érdekelnek, hogy a legújabb, legjobb kell, nekem a funkció fontosabb, és így egy pillanatra sem aggódok, ha karcos lesz, vagy ha gödörbe megyek, vagy padkáról megyek le, és a versenybicikli kb egy centi széles gumija akkora ütést kap, amit másnak nem ajánlanék. Hirtelen mindenki elindul, vége a bulinak (ami igazán nem is volt buli). Még visszamegyek a táskámért, aztán próbálom beérni a többieket, akik előttem járnak. Futni kezdek, de érzem azt az álombeli futás közbeni bénultságot, elfogy az erőm, és megállok, de arra gondolok, hogyha még kilómétereket tudnék gyalogolni, akkor miért nem tudok futni mondjuk száz métert? Szóval belátom, hogy semmi alapja sincs a fáradtságomnak, ezért újra futni kezdek. Odaérek az állomáshoz, mert vonattal mennénk haza, de már csukódik az IC ajtaja, úgy tűnik, lekéstem, de mivel még sokan futnak a vonathoz, ezért áll, és újra kinyílik az ajtaja. Mellettem van a barátom is, akivel jöttem, és akkor jut eszembe, hogy autóval jöttünk, és most miért mennénk haza vonattal? Azt mondja, hogy ő nem is vonattal jön haza, hanem biciklivel, kb 50 kilóméterre mennénk, ami neki nem sok. Kérdezem, hogy az autóval mi lesz, mert ha akarja, akkor akár mehetek azzal is, és így az is otthon lesz. Igazán nem mond semmit, én meg elindulok gyalog az utcai árusok, boltok felé, de nem tudom, hogy hol vagyok, mi történik, stb, szóval felébredek.
Egy újságban van rólam két kép, amin méhészkedek, de csak illusztrációnak. Nem emlékszek, hol meg mikor készültek ezek a képek, mert olyan sisakban nem szoktam dolgozni. A képen egyébként meglepően jól nézek ki, ami meglep :).
