Minden barna árnyalatú, és egy vonattal akarunk felmenni egy nagyon meredek emelkedőn. A szerelvény nagyon hosszú, és ahogy megyünk felfelé, kiállok valahova, és nézem a kocsikat. Érzem, hogy nem fogunk tudni felmenni, és jön az az érzés, ami akkor szokott jönni, amikor ugyanígy csúszok le lépcsőkről, dombról,stb. Szóval van egy kis pánik, de sikerül jól vissazengedni a vonatot a domb aljára, és másodszorra már sikerül felmennünk.
A Balatonnál vagyunk, ott, ahol nyáron is voltam, de most a partnál kb 20 méter szélesen be van fagyva a víz. Mászkálok rajta egy kicsit, de nem bízok benne, hogy elég vastag a jég, meg furcsa, hogy 20 méterre már hullámzik a víz, és ha ott hullámzik, akkor itt se lehet sokkal hidegebb, tehát a jég sem lehet vastag, ezért inkább lemegyek róla.
Egy vízesés felett van egy belógő, fából épült terasz, ahol elég sok moha van, nagyon friss, élénkzöld színe van, és az az álombéli szín-aura van körülötte, amit csak álmokban szoktam látni. Egy dél-amerikai sámán ül ott egy hintaszékben, és ott van körülötte a fia is. A volt főnökömről kezdünk el beszélni, aki jó ember, csak sokan kihasználják a jóindulatát. Arról kezd el beszélni, hogy az emberek attól öregednek meg, hogy kifelé adnak dolgokat, de ha vissza nem kapnak eleget, akkor elfogy az energiájuk, és megöregednek, meghalnak, szóval az válik teljessé, akinél a kiáramlás körforgássá tud alakulni, és a sámánban érzem ezt a teljességet. Az álomban ez a jelenet sokkal mélyebb jelentésű, súlyú volt, de talán ez volt a lényege. Aztán még egy nővel kezdek el beszélgetni, angolul, de valahogy nem értjük meg egymást, nem tudom, mit akar, meg hogy én akarok-e mondani neki valamit, vagy ő nekem.
