Egyik barátommal megyünk egy másikhoz, egy szőlőhegy jellegű helyen találkozunk, zöld vaskerítés, kisebb családi ház. Akihez mentünk, annak hosszabb haja volt, és látszott, hogy most lett befestve feketére, de ennek ellenére voltak benne ősz szálak, ami furcsa volt. Kiültünk a kertbe, és arról kezdtem el beszélni, hogy én hogyan kezelem, meg integrálom a nehezebb élményeimet. A módszer lényege kb az, hogy csinálok magamról egy „biztonsági mentést”, megkeresek egy olyan pontot magamban, a személyiségemben, amiről biztosan tudom, hogy eddig működött, és eddig teljesnek éreztem, és ebben a pontban végletekig megbízok. Aztán ha megvan ez a pont, akkor utána nyugodtan kísérletezhetek az élmények értelmezésével, kipróbálhatok irányokat, másképp súlyozhatok dolgokat, stb, aztán először virtuálisan hozzáillesztem a „mentett” változathoz, és ha összeillik, akkor a részemmé teszem, a többi irányt bezárom, és utána arra tudok tovább menni. Olyasmi, mint a fára mászáskor ahogyan a súlypontomat kezelem. Az álomban mindezt csukott szemmel mondtam el, mert nagyon befelé kellett figyelnem, hogy pontosan el tudjam mondani ezt a dolgot, közben a levegőbe jeleket rajzoltam, hogy jobban tudjam követni magam, meg jobban át tudjam adni. Közben arra gondoltam, hogy ez kívülről csak ilyen színészkedésnek tűnhet, a csukott szem meg a levegőbe rajzolás, de mások véleményénél fontosabb volt, hogy magamnak pontosan meg tudjam fogalmazni ezt a dolgot. Ez sikerült is, és kinyitottam a szemem, és örültem, de közben tudtam, hogy ez csak egy módszer, az én módszerem, és nem egy végső, mindenkinél működő valami, nem egy univerzális, végső módszer. Aztán megszólalt az a barátom akivel mentem, és amit mondott, az lenne az egész történet kulcsmondata, mert más volt a szóhasználat, mint általában, meg az a nagyon mély többértelműsége volt a mondatnak, amivel csak álmokban szoktam találkozni. De annak ellenére, hogy az álom után felébredtem, és többször elismételtem a mondatot, reggelre mintha elfelejtettem volna,vagy csak a mögöttes erő nem volt már meg. Szóval ott ülök, és azt mondja: „ A tekintet tökéletes felsőbbrendűsége”. Hirtelen azt hiszem, mintha nekem mondaná, hogy én ülök ott úgy, meg úgy nézek, mintha felsőbbrendű lennék, pedig tudom, hogy az elmondott módszerem leginkább csak nekem szól, másnak más jön be, stb, és akkor oldalra nézek, oda, ahova a barátom is néz, és ott van egy buddha szobor, meg egy japán, vagy kínai sárkány szobra, vékony, kígyószerű test, bajusz, stb, és a kígyónak apró szeme van, és csukva van. És ekkor értem meg a mondat lényegét, hogy a tekintet, figyelem befelé fordításával lehet feljebb jutni, magamnál felsőbbrendűvé válni, és maga a cselekvés, a befelé tekintés a tökéletes módszer, előbb belül kell biztos pontokat létrehozni, utána lehet csak kifelé menni. Amúgy a szobroknak is más színe van, mint a környező tárgyaknak. Az ilyen színű tárgyak is ugyanabból a mélységből jönnek, ahonnan azok a ritka mondatok. Aztán más különös nem történik.
Egy másik álom erről az éjjelről, ami elég furcsa volt. Egy teremben kb kilenc ember ül, hárman egy sorban, egymástól másfél méterre, és én ülök a középső sor közepén. Valamilyen vörös, hússzerű kábellel, vagy a nyelvükkel kapcsolódnak hozzám. A mögöttem lévőhöz megyek, és leválasztom magamról. Fizikailag fáj a dolog, olyasmi, mint amikor mondjuk disznóvágáskor a zsírról választom le a bőrt, vagy a zsírról a húst, kézzel, furcsa érzés. Sikerül leválasztanom magamról, és akkor elkezd beszélni. Kezdek örülni, hogy majd valami fontos dolgot tudok majd meg, mert jelentőségteljesen kezd el beszélni, de ahogy elkezd beszélni, egy másik is megszólal, és azt mondja, hogy azért, mert valamit nehézségek árán értem el, ne gondoljam azt, hogy amit kapok, az igazi lesz. Aki most beszélt, az kék ruhában van, és úgy tűnik, a jó oldalon áll, a másik, akiről lefejtettem magam az sárgában van, és ahogy körülnézek, látom, hogy a többi is sárga meg kék ruhában van. A teremben a falak mellett is ülnek, róluk is lefejtem ezeket a „kábeleket”, de egyre kevésbé fáj, kevésbé kellemetlen.
A területünket akarjuk megvédeni, ami körül van véve egy betonfallal. Terminator-szerű gépek támadnak minket. Védekezünk, vagyis bízunk a falakban, hogy elég erősek. Úgy érzem mi vagyunk a vesztes, gyenge oldalon. De igazán nem tudom, mitől lennénk gyengébbek náluk. Úgy érzem, hagyni kéne, hogy bejöjjenek, mert csak akkor tudjuk meg, hogy igazából ki ellen, miért, hogyan kell védekezni. Kicsit paradox dolog, de amíg nem tudjuk, mi ellen kell védekezni, addig azt sem fogjuk tudni, hogyan védekezzünk. Ezért hagyjuk, hogy az egyik áttörje a falat, és bejön egy kb 5 méter magas robot. Csak néz, és mi is nézzük, megmutatjuk neki, hogy nekünk mink van, mi milyen irányban tudunk védekezni, és akkor el tudja dönteni, akar-e még támadni. Van egy kb ajtónyi méretű anyagunk, ami acélszerű tulajdonságokkal rendelkezik, de nagyon hajlékony, könnyen félbe lehet hajlítani, és utána visszanyeri az eredeti formáját. Biztatom, hogy nyomja össze, leginkább azért, mert még nem láttam ilyen anyagot, ilyen tulajdonságot. Összenyomja, és látok olyat :).
