Egy dzsungelben vagyok, egy fán, és van itt még egy ember, és vele akarunk majmokat fényképezni, vagyis én csak segítek neki. Van is itt egy majom, aki elég okos, csak mutatom neki, melyik ágra üljön, és odaül, valamilyen rokonság tényleg lehet a majom meg az ember között, ezt érzem. Valamiért nem fényképezi le a majmot az a másik férfi, mert egyik helyzetben sem jó neki. Aztán jön valaki, aki nagyon gyorsan fut fel a fára, és elkapja a majmot, és elviszi, befogja, gondolom állatkertnek, hobbinak, stb, szóval eladásra. Visszamegyünk a táborba, ahol egy nagy papírdobozban fekete, egérméretű állatkák vannak, amik elég furcsák, mert mintha csak fejek lennének, a testük nagyon kicsi, nem is látom. Sajnálom őket, mert valahova, eladásra viszik őket, amúgy nagyon értékesek. A dobozban van egy barnás-fehéres macska szerű állat is, akihez odamegyek, és beszélni kezd, és azt mondja, hogy a beszédét csak én hallom, meg amúgy is csak hozzám beszél, meg mások nem is értik, amit mond, de ne gondoljam azt, hogy megőrültem, mert állatokkal beszélgetek. Nem gondolom őrültnek magam, talán csak kicsit furcsa, hogy tudok vele beszélni. Azt mondja, hogy segítsek neki innen kiszabadulni, és akkor velem marad, életem végéig, és segít a döntéseimben, amúgy Éva a neve. Ennek a tábornak a vezetője odajön hozzám, és köszöni a segítségemet, mert valahogy általam sikerült befogniuk ezeket a fekete állatokat, ezért kérhetek valamit. Nem tudom, milyen módon segítettem nekik, talán nem is segítettem, de erről nem akarok vele beszélni, inkább Évát kérem, aki kiugrik a dobozából, és elég sietősen fut előttem, én meg követem, és igazán nem foglalkozok mással, csak vele, próbálok vele együtt menni. Arra gondolok, hogy furcsa lehet, talán hülyének néznek, hogy egy macska után futok, de ennél többről van szó, szóval nem foglalkozok velük.

Egy buszpályaudvarról indulok, városnézésre, egy olyan kisbusszal, ami fel tud repülni. Valahol fel is szállunk, csak úgy, útközben, alattunk egy lovarda van, lovakkal, meg erdők, rétek, szóval a szokásos dolgok, csak magasabbról. A "repülő" elég éles kanyart vesz, a padlóján az egyik oldalról el is csúszok a másikra, amúgy székek nincsenek benne, csak a pilótánál, meg a hátsó ablaknál. Kicsit megijedek, mert kellemetlen így csúszkálni a padlón, még a végén valami bajom lesz, de úgy érzem, hogy igazából nem is itt vagyok, hanem ez csak egy emlék, amit újra átélek, szóval nyílván túléltem, ezért nincs mitől félnem. Aztán leszállunk, a pályaudvarra akarunk visszamenni, de elég nagy forgalom van. A hátsó ablaknál ülök, mögötünk egy Mercedes kisbusz van, amit egy dagadt cigány vezet, és nagyon agresszív, kb 20 centi van a két jármű között, amit elég veszélyesnek érzek, meg zavaró is, értelme sincs, úgyhogy mintha rá is üvöltenék, így üvegen keresztül, de nem változtat semmin, csak ugyanúgy jön tovább. A buszállomáson találkozok egyik haverommal, aki mondja, hogy várjuk meg a barátnőjét.

Sopronban vagyok, a diákszállón, ahol pár évig laktam. Tudom, hogy tíz éve voltam itt, de csak kíváncsiságból bemegyek, körülnézek, hogy mi változott. Eléggé átalakították, sok mindent felújítottak, meg már csak egy része szállás, másik részén irodák vannak. Nehezen tudok csak visszaemlékezni, hogy hogyan laktunk, hogyan aludtunk, stb.

Egy nőnél vagyunk, vendégként, akinek van egy kutyája, ami kicsit furcsa, közepes méretű teste van, meg vékony lábai, vöröses szőre, a valóságban is van ilyen kutya, talán csak más méretekkel. Nem merem megsimogatni, vagyis inkább csak nem akarom, mert tudom, hogy a szájában rövid, ritkás fogak vannak, és széles a szája, olyan, mint egy macskának, és a macskák szájába sem szeretek nézni, mert olyan, mint egy seb, vagy nyers hús, vagy egy bélnek a vége, fogakkal, szóval inkább nem simogatom meg.

Az álmokban az volt a közös, hogy minden állat furcsán, túl széles szájjal mosolygott, úgy, mint az Alíz csodaországban macskája, és az állatok teste aránytalanul kicsi volt. A másik dolog pedig az volt, hogy amikre az álomban visszaemlékeztem, azokat az álomban el tudtam fogadni valós emlékeknek, de ébredés után, a valóságban mégsem úgy voltak ezek a dolgok. Szóval furcsa, hogy valamit teljes bizonyossággal emlékként, megtörtént dologként kezelek, és ébredés után kiderül, hogy mégsem úgy volt.