Álmok

Egy emailt kapok egy csajtól, amiben azt írja, hogy ha akarok, akkor menjek át, és dugjam meg, de igyekezzek, mert másnak is elküldte ezt a levelet, és aki előbb odaér, azé lesz. Aztán ott ülök az ágyán, kicsit sürget, hogy legyen már valami, én meg képeket látok róla, és úgy tűnik, hogy pornózik, amit mondok is neki. Azt válaszolja, hogy pornózott, de már három éve abbahagyta, szóval ne foglalkozzak ezzel. Végül is nem zavar, viszont hugyoznom kell, úgyhogy mondom neki, hogy mindjárt kezdhetjük, csak elmegyek wcre, viszont ahhoz fel kéne öltöznöm, mert a lakásban mások is vannak, de a ruhámat nem találom, próbálom megkeresni, de nem sikerül, és közben már mások is bejönnek a szobába, szóval ugrott ez a dolog, amiért kicsit bosszús vagyok. Ezekkel az új emberekkel elmegyünk egy bárba, ahol kérek száz mikrogramm lsd-t, amit ki is hoznak egy feles pohárban, vízzel hígítva, amit megiszok, bár nem mintha szükségem lenne rá, inkább csak érdekes, hogy teljesítették a kérésemet. Aztán egy csigalépcsőszerű spirális rozsdamentes acél csúszdán megyünk lejjebb egy szinttel, egy raktárépület szerű valamibe érünk. Kimegyünk az épület elé, ahol elég sok ember van, talán száz, és egy katonai fogolytábor jellege van a dolognak. Ne mtudom pontosan, de vagy egy kirándulásra jöttünk, megnézni, milyen egy régi fogolytábor, vagy nagyon szigorú katonai laktanya, vagy mintha mi is foglyok lennénk, bár már enyhébbek a szabályok, mint régen voltak. A szögesdrót mögötti szabad tájat nézem, hogy ez másnak mit jelenthetett, amikor még szigorúbbak voltak a szabályok, és mennyire mást jelenthettek a fák, dombok, meg amit látok. Amúgy mi is foglyok vagyunk, úgy érzem, és az őrök kiválasztanak két embert, akik majd két focicsapatot fognak csinálni, hogy mégis jobban teljen az idő, meg legyen egy kis szórakozás. Ennek örülnek az emberek, de én úgy érzem, hogy előbb lelövetném magam az egyik őrrel, mint beálljak közéjük játszani, mert így, a bezártságban lévő apró szabadság mégis csak megalázó, és így nem tudnék örülni a játéknak, ezért arrébb is sétálok, elmegyek onnan, annak ellenére, hogy nem szabadna, de nem foglalkozok vele, nem érdekel, és tudom, hogy semmit nem változtam, mert mindig ilyen voltam, mondjuk öt évesen is képtelen voltam megtenni olyat, amit hazugságank éreztem, vagy nagyon nem értettem vele egyet, és megint inkább maradok egyedül, mint hogy feláldozzam magam. Ettől kcisit szomorú is vagyok, meg kicsit örülök is, szóval így megyek tovább, egy folyosón, elég óvatosan, mert azért mással nem akarok találkozni, nehogy elfogjanak, visszavigyenek. A kijáratnál találkozok két nővel, akik karosszékben ülnek, és kötnek. Mintha összevesznék velük valamin, és mintha az egyiknek mondanám, hogy megölöm, annyira felmérgesített.